Voltam gyermek de felnőtté vágytam lenni. Vezettem műsort, igazgattam programot, vágtam, szerkesztettem, írtam és olvastam. Hangosan, nyelvfék nélkül. Képernyőn és frekvenciák hadán. Aztán lettem, aki kezdettől voltam. Hang, mivel jó szólni néha. Ki képeslapokat ír mindenféle alkalomra. De ha nincs, se kell indok. Formát bontok. Zajok és zöngék szűrik át a hétköznapokat, hogy a hét végének hívott pillanatokban csend születhessen. Mint esténként, amikor egy bátor böfögés is mennydörgése a társasházaknak. Csendem mégsem lett óhajtható némaság. De kacaj és korom. Hol fekete, ritkán fehér. Ha rám alvad az Ég, akkor áldott és szénsavas. Amikor magamtól hasadok, akkor vörös és száraz.
Illúziónk lufija telik
szívből öntött ész durranva fejt ki
egy tűhegynyi felszín zaklatást
a komolyság más akaratra vár
Mérlegünkön a súly még jelen
együtt süllyedünk le mint félelem
mert bár biztos körünk védelem
nem hazudhatsz, belőled létezem
hangszered, mit ödönkén tartok
és röhögős rökönyödő fahrtok
ugyanúgy fújják közös klisénk
no meg döntésünk is pont ennyit ér
ha már
nálam felejtetted az életem
csak visszajöhetnél érte, nem?
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
