Voltam gyermek de felnőtté vágytam lenni. Vezettem műsort, igazgattam programot, vágtam, szerkesztettem, írtam és olvastam. Hangosan, nyelvfék nélkül. Képernyőn és frekvenciák hadán. Aztán lettem, aki kezdettől voltam. Hang, mivel jó szólni néha. Ki képeslapokat ír mindenféle alkalomra. De ha nincs, se kell indok. Formát bontok. Zajok és zöngék szűrik át a hétköznapokat, hogy a hét végének hívott pillanatokban csend születhessen. Mint esténként, amikor egy bátor böfögés is mennydörgése a társasházaknak. Csendem mégsem lett óhajtható némaság. De kacaj és korom. Hol fekete, ritkán fehér. Ha rám alvad az Ég, akkor áldott és szénsavas. Amikor magamtól hasadok, akkor vörös és száraz.
Szerettek és te lettél,
mosolygón apró igenlés
a megkezdett szavakban,
őseid akarata vagy.
ünnepeld magad
Atya-áldott lüktetés
játszi könnyeden küldve kér,
légy szentje a napoknak,
dallamból fogant nyomot hagyj!
megismételhetetlenül
Bírd kénytelen fékedet,
csalfa utakon élj vele
de tövig nyomd a gázpedált
ha indulni ösztön, muszáj!
magasba ugrálj
Mikor magamtól félnék,
vigasztalj szép szoknyád szélén,
hová menekül olykor
a sohasem volt utókor.
pezsgőt bont
Lélektől született lány!
Tárt ajtóimon osonj át,
de egy percre pihenj meg,
hogy áldjalak, köszöntselek!
csendben